Főoldal

A középkor szellemiségében az ars, többes számban artes szó egyaránt jelentett tudományt és
művészetet. Ez a kettős értelem a modern tudományosság eszméihez szokott ember számára
különösnek hat, esetleg elkönyveli a korabeli szókincs szűkösségének, pontatlanságának.
Pedig úgy vélem, nem erről van szó, hanem a középkori latinság beszélői nagyon is tisztában
voltak azzal, hogy a tudomány, tágabban a tudás egyfajta sajátos alkotásmód, rá jellemző
kockázattal rendelkező művészi és életgyakorlat együttese. Ennek rendszerezett formája az
Artes liberales, amely egyaránt jelent hét szabad tudományt és hét szabad művészetet. Ezen
belül harmonikusan kapcsolódtak össze a trivium és a quadrivium, a nyelvtan, szónoklástan és
dialektika, illetve a számtan, zene, csillagászat, mértan alakzatai. Az artium liberalium
magister/cultor pedig ugyanebben az összefüggésben azt az embert jelenti, aki a szabad
művészetek/tudományok mestere/művelője/kedvelője. A modern tudat számára persze már az
is paradoxnak tűnhet, hogy a poéticitás jó ideig nem hiba, hanem erény volt a tanult ember
számára.



Úgy tűnik, ebben a vonatkozásban is megtettünk egy kört, vagy odébb jutottunk egy
spirálvonal mentén. Ami erény volt, jó ideig hibának számított, és most újra erénnyé kezd
válni az alakzatokban beszélés, miközben persze nem függetleníthetjük magunkat a
modernségtudat következményeitől sem. Ennek nyomán több száz év után ismét teljes joggal
felvethetjük, hogy nem csupán a szűkebb értelemben vett fiktív, a mai értelemben vett ars
módozata lehetne poétikus, ennél fogva esztétikai minőségek és tapasztalatok hordozója,
hanem a tudományosnak nevezett szövegek esetén is feltételezhetjük a poéticitás meglétét, és
ennek nyomán a poétikai értelem és minőség ezekre való kiterjesztését – ennek minden
további következményével együtt. Beleértve ebbe azt is, hogy a képalkotás és tárgyalkotás is
lehet éppúgy egyszerre poétikus és tudományos abban az értelemben, ahogyan azt az európai
egyetemek – a szellemi autonómia évszázadok óta fennálló megtestesítői – szellemiségének
kiformálódása idején megálmodták alkotói, oktatók és diákok egyaránt.



Ennek a fentebbi megközelítésnek az egyik fontos konklúziója – mások szerint
veszélye – hogy eszerint minden tapasztalat és tudás valamilyen értelemben esztétikai
természetű, ennek minden további következményével, mint a meggyőzés retorikai formáinak

elismerése, a szóképek és alakzatok hatása a meggyőzésben, egyáltalán, az igazságnak, mint
nyelvileg és képileg megalkotott, tetszetős, esztétikailag hatásos képződmények a felfogása.
Ennek megfelelően a tudományos szöveg nem igaz, hanem meggyőző, és akkor lesz
meggyőző, ha a szerzője jó író, vagy színész, vagy szónok, esetleg mind a három együtt.
Minden tudósnak jó elbeszélőnek kell lennie, aki narrációjával, szóképeivel hatást tud
gyakorolni a befogadóra.



Paul Feyerabend nevéhez fűződik a konklúzió, hogy a tudományban is sokszor éppen
akkor lehetünk sikeresek, ha megszegjük a módszertan szabályait, amely lehet akár
kontextusváltás, vagy egy újabb interpretáció működésbe hozása is. Ez utóbbi azért fontos,
mert a figyelmet a tudományos kijelentés nyelvi-képi mivoltára irányítja, amelyen keresztül
nem az elvont, tiszta értelem nyilatkozik meg valamiféle transzparens közegben, hanem
helyette a nyelv és a kép maga válik olyan instanciává, amely intranszparens.



Odo Marquard hívta fel a figyelmet korunkban talán a legérzékenyebben arra a belső
késztetésre, önnön végességünk természetének felismerésére, amely a megértés felé vezérel
bennünket. Ebben az értelemben a végesség alapvetően életidőnk egyetlenségét jelenti, és azt
a paradoxnak tűnő kihívást, hogy gyorsan és lassan is kell élnünk egyszerre. Gyorsan, hiszen
egyszeri és véges életünk során szeretnénk minél több mindent megtapasztalni, megpróbálni;
és lassan, mert életidőnk véges, és szeretnénk ezt a véget minél később elérni. Azonban talán
még ennél is fontosabb Marquard szerint az embertársainkkal folytatott társalgás, a velük
töltött együttlét, hiszen ez lehet az időhiány leghatékonyabb ellentételezése. Résztvevők
lehetünk olyan időkben, amelyek életünk előtt kezdődtek, illetve utána is folytatódnak. A
megosztott idő sokszorossá válik ezáltal.



A fentebbi összefüggés nyomán tárulhat fel számunkra a természet, a Natura (Phüzisz)
varázsa is: a Natura Arisztotelész óta magában foglalja a natura naturát, a teremtő
természetet, és a natura naturatát, a teremtett természetet. Ahogyan az Ars (Artes, Artium) a
tudás (művészet és tudomány) foglalata, úgy lesz a Natura (Phüzisz) minden természeti: a
teremtett, lett dolgok, és az őket létrehozó erők, folyamatok foglalata. És azt sem érdemes
felednünk, hogy az Ars és a Natura összekötő eleme az esztétikai tapasztalat: A természetben
is a szépséget csodáljuk, a dolgok és folyamatok szépségét, mint ahogyan az emberi
alkotásokban is a jól megcsinált dolgok szépségét, azt, amilyenek, és ahogyan létrehozták
őket. Zárásul talán meg lehet kockáztatni azt a kijelentést, miszerint ebben az összefüggésben
tárgy és alkotás, természeti lény és működő erő valójában ugyanannak az összefüggésnek a
különböző aspektusait jeleníti meg.

– Márfai Molnár László irása